Error
  • XML Parsing Error at 1:136. Error 9: Invalid character

Elhalálozott határ?r bajtársaink emlékének ápolása




Fekete Lajos

a nagy hagyományteremt?

1923-1991.


„Vitézek, mi lehet –e széles föld felett


Szebb dolog az végeknél…


Ellenség hírére, vitézeknek szíve


Gyakorta ott felbuzdul…


Emberségr?l példát, vitézségr?l formát,


Mindennek ?k adnak.”


(Balassi Bálint: A végek dícsérete)


Mindennapi emberek vagyunk, képességeink többnyire átlagosak. De azért nem zárhatjuk ki teljesen, hogy bizonyos személyiségvonások szerencsés együtthatójaként egyesek az átlag fölé emelkedhetnek. Az er?s hit, a cél világos ismerete, a munka szenvedélyes igenlése, a meghátrálást nem ismer? állhatatosság és felel?sségtudat olyan jellemz?i a személyiségnek, melyek az átlag fölé emelhetik, különössé tehetik az egyéniséget. Különös ember volt Fekete Lajos határ?r alezredes is a szó legnemesebb értelmében. E méltatás szerz?jének történelemtanárként volt szerencséje megtapasztalni a benne lobogó tüzet, szenvedélyességet, azt az olthatatlan vágyat, mely ?zte, hajtotta az ismeretterjeszt? munkában, a határ?r múlt megismertetésében, múlt-jelen-jöv? összekapcsolásában. Az általa létrehozott határ?r csapatmúzeumba kihelyezett történelemórák felejthetetlen élményekkel gazdagították tanárt és növendékeit egyaránt.

A Temes megyében, három nyelvi környezetben nevelkedett fiatalember 1942-ben négy társával szökött Magyarországra a háború által újra felborzolt, jogfolytonosságát és identitását keres? Erdélyb?l. Támasz és fillér nélkül, magára hagyatva hányódott a menekültekre váró vigasztalan magyar valóságban. De az élni akarása, a boldogulni vágyása legy?rte a nehézségeket, a visszahúzó er?ket. 1943-ban sorkatonának vonult, hogy talpon maradhasson és megszabaduljon a menekült státusszal együtt járó csend?ri zaklatásoktól. Nem úszta meg a háborút követ? fogságot és hányattatásokat. Ennek ellenére tetszett neki a rendszeretetet, a fegyelmet követel? katonaélet. Hivatásos határ?r lett. A Pet?fi Akadémián nevel?tisztté képezte magát. 1949-ben alhadnagyként kezd?dött el igazán a katonai pályafutása, melynek fókuszában a sorállomány erkölcsi nevelése, szakmai képzése, a határ?rizet, a határterületi élet megszerettetése állt. Végig Nyírbátorban szolgált, és itt is élte le az életét.

Fokozatosan leküzdötte a magyar nyelv ismeretében és az iskolai végzettségében mutatkozó lemaradásait. Mivel a román nyelvet kiválóan beszélte, s?t fels?fokú román nyelvvizsgával rendelkezett, rövid id?n belül nélkülözhetetlenné vált szinkrontolmácsként a magyar-román határterületi együttm?ködésben.

Megbízhatóságának köszönhet?en a határ?rségen kívül is számtalan országos hatóság kérte fel fordítói közrem?ködésre. A legmagasabb rangú állami és katonai küldöttségek, delegációk tagja volt, munkahelye a Határ?r Kerülett?l a Parlamenten át a Bukaresti Magyar Nagykövetségig terjedt.

A vénájában volt a szervez?- és mozgósítási készség. Az „Önkéntes Határ?r Község” mozgalom kezdetén (60-as évek derekán) személyesen kereste fel a települések állami és gazdasági vezet?it, valamint a falusi kultúra és tömegtájékoztatás zászlóviv? értelmiségét. Érvelt, gy?zködött. Személyiségének kisugárzó hatása, érveinek ereje felrázta a tétlenked?ket. Egyik címátadó ünnepség a másikat követte. És Fekete Lajos gy?zte energiával! Gy?zte a felvilágosító munkát, a mozgósítást, az ünnepségek szervezését. S ami a legfontosabb: nem csak elindította a mozgalmat, hanem szisztematikus tevékenységgel biztosította a folytonosságát, tartalmi gazdagodását és permanenciáját.

Kapcsolatteremt? képességéb?l, az ismeretterjesztés, a tájékoztatás iránti elkötelezettségéb?l egyenesen következett, hogy rendszeresen tudósította a Kelet Magyarországot, a Hajdú-Bihari Naplót és a Határ?r újságot a kiemelked? csapateseményekr?l: az újoncavatásokról, a katonai eskütételekr?l, a „Kiváló”, „Élenjáró” alegységek címátadásáról, a határterületi lakossággal való kapcsolat fontosabb eseményeir?l. Színes, egyedi stílusú írásait széles tömegek olvasták, a határ?röket pedig egyre nagyobb számban csábította be a könyvtárba és olvasótermekbe a kíváncsiság, várva, hogy milyen híranyag jelenik meg az életükr?l, tevékenységükr?l. Nevel? és mozgósító hatása is volt e tudósításoknak. Tartást adott az állománynak, javította a közösség egységét, fokozta a jó értelemben vett versenyszellemet.

Mi, átlagemberek életünk folyamán sok mindent teszünk: hasznos dolgokat is, felejthet?eket is. Ett?l azonban még nem leszünk érdemesek arra, hogy neves személyiségek társaságában méltató sorokat írjanak rólunk. Ehhez valami többletre, valami újszer?re, valami maradandó alkotásra is szükség van. A Fekete Lajos esetében ez a többlet, ez a maradandó alkotás a határ?r csapatmúzeum létrehozása volt.

A múltat felidéz? gy?jtési szenvedély a zsigereiben szunnyadt. Már a 60-as évek elejét?l elkezdte a tárgyi és írásos emlékek eklektikus felhalmozását. Számtalan határszéli családnak volt a vendége, az ?rsöket pedig átkutatta a pincét?l a padlásig. És olyan „kincsekre” talált, melyeket nem volt szabad veszend?be hagyni. Er?s elhatározás gyúlt benne, hogy ezeket összegy?jti, rendszerezi, és elérhet?vé teszi a nagy nyilvánosság számára.

Módszeres múzeumalapító munkába kezdett. Levéltárakat, múzeumokat keresett fel, és ott tanulmányozta az osztályozási, rendszerezési alapelveket, s számba vette a határ?rségi dokumentumokat. Végigjárta az ország valamennyi határ?r múzeumát.

Meger?södött a hite, hogy ilyet ? is képes létrehozni. Autodidakta módon, kitartóan tanult, mert tudta, hogy egy személyben kell hadtörténésznek, múzeológusnak, levéltárosnak, haditérképésznek, numizmatikusnak lennie. Ezt kívánta meg a heroikus munka, amelyet elkezdett.

Mozgósította a gy?jt?munkára a sor- és hivatásos állományt. A sorkatonáknak kedvezményeket harcolt ki, ha a volt határ?r nagyszüleikt?l obsitos leveleket, emblémákat, ruhadarabokat… szereztek. Felkereste az id?s határvadászokat. Versenymozgalmat indított az állományon belül a tárgyi és írásos relikviák gy?jtésére. A mindenkori vezetés támogatta és nagy mozgási szabadságot biztosított számára. Voltak, akik megmosolyogták a háta mögött. De benne lobogott a t?z, és ezt észre sem vette. Egyetlen pillanatra sem csökkent az elszántsága.

És egyre gy?lt az anyag. Ezeket rendszerezni kellett, mert egy gy?jtemény önmagában nem múzeum. „Az értékeket fel kell tárni, közkinccsé kell tenni, hogy hassanak az emberekre’ – nyilatkozta Nyírbátor állami díjas múzeum igazgatója, Dr. Szalontai Barnabás. Ezt vallotta szerényen Fekete Lajos is.

Helyiségre volt szükség, ahol katalogizálva be lehetett mutatni a m?tárgyakat. Fekete Lajos addig kilincselt, míg érvei meghallgatásra találtak. Aránylag nagy termet biztosítottak a múzeum számára, és készültek a vitrinek is.

A kiállítótér alkalmassá vált az összegy?lt anyagok szisztematikus elrendezésére. Kronológiailag csoportosította a határ?r ruházatot, fegyvereket, hírközl? eszközöket, emblémákat, címereket, jelvényeket, írásos dokumentumokat, fényképeket, térképeket. Minden vitrin egy-egy kort, egy-egy témakört ?rzött, a gyep?rendszert?l a végvári harcokon és az 1848-1849 –es szabadságharcon át az 1945 utáni határ?rizet feldolgozásáig. Megszerezte például a Kossuth család eredeti fényképeit. Érdekességként szolgált a gy?jteményben a 6. honvéd határvadász kötelékében m?köd? határ?r zászlóaljak, századok elhelyezkedésének, harci feladatainak szemléletes bemutatása.

A kiállított relikviák a csatolt instrukciókkal sokoldalú betekintést engedtek a Határ?rség fejl?déstörténetébe.

A csapatmúzeum megnyitására 1970-ben került sor, de anyaga permanensen gazdagodott a múzeumalapító haláláig. Közben hatalmas munkával bemutatták a múzeum teljes anyagát a Debreceni M?vel?dési Központban is.

A múzeum „a magyar vitézség örökös dics?ítésére szolgáló kincsesház” lett, a határ?r múlt ?rz?je, amely nevelte, tanította a határ?röket, és egyben figyelmeztetett is: „Múlt nélkül nincs jöv?! Aki nem tud emlékezni a múltra, arra van kárhoztatva, hogy megismételje azt” (George Santayana).

A csaknem negyedszázad alatt a sorkatonák és a tanulóifjúság ezrei tekintették meg a kiállított anyagot, erkölcsi-eszmei munícióval távozva.

A Határ?rség 2007. december 31-i megsz?nése, Rend?rségbe való integrálása különös hangsúlyt ad a határ?rizeti értékek meg?rzésének. Felértékel?dik az eddig is nagyra becsült múzeumalapító munka.

1991-ben a csapatmúzeumok összevonásra kerültek, és Körmenden hozták létre a Határ?rség Központi Múzeumát. A Nyírbátori Múzeum anyagának jelent?s része is Körmendre került. A helyben hagyott értékekb?l 2000-ben a Báthori István Múzeumban egy állandó kiállítás nyílt. Ma három vitrin ?rzi a múzeumban a határ?rizeti relikviákat.

2006-ban a Hadtörténeti Múzeumban „A magyar határ?rizet 100 éve” címmel nyílt állandó kiállítás, melynek számtalan darabja a Nyírbátori csapatmúzeumból való.

Sikeres ember volt Fekete Lajos, mert megbecsülte a környezete. Elismerték azokat az er?feszítéseket, amelyeket a határ?r történelem áthagyományozásáért tett. 1989-ben Nyírbátor város Pro Urbe díjjal tüntette ki. Egyenruháján számtalan állami és határ?r kitüntetés díszelgett. ? azonban másként értelmezte a sikert: „Az a fontos, hogy az ember képes –e önmagával elszámolni. Megtett –e mindent, amit megtehetett volna. S e tekintetben rengeteg még a dolgom. Tovább kell gy?jtenem, népszer?sítenem„ – mondta. Pedig akkor már régen nyugdíjas volt.

Szerencsés ember volt Fekete Lajos, mert munkája egybeesett szenvedélyével, lakhelye a megtalált otthonnal. Családja a béke szigete volt. 1954-ben kötött házasságának két gyermek és 5 unoka lett a gyümölcse, akikre mindig áhítattal nézett, akik az élete egyik értelmét jelentették. „Két dolog éltet igazán: a családom és a Határ?rség, azon belül is a csapatmúzeum” – mondta egyszer élete alkonyán.

Mi azonban tudjuk, hogy kiváló, igazhit?, ragaszkodó barát is volt. Fekete Lajosra ma is jó szívvel emlékeznek egykori munkatársai és barátai: Seres József, a kés?bbi dandártábornok - igazgató, Dancs Miklós, Józsa Lajos, Dankó Lajos, és sokan mások. Seres József – az egyik legjobb barát – ma is ?rzi azt a nagyon becses relikviát, melyet utolsó napjaiban adott át neki Fekete Lajos, némán, egyetlen szó nélkül, mintegy mementóul a határ?r hagyományok, valamint a legérdemesebb el?dök által képviselt eszmeiség és értékrendszer továbbviteleként.

A továbbiakban minden e néma közjáték erkölcsi parancsolata szerint történt…


Nyírbátor, 2009. november 11.


Vincze István alezredes
nyugalmazott határ?rségi osztályvezet?