Elhalálozott határőr bajtársaink emlékének ápolása

Fekete Lajos

a nagy hagyományteremtő

1923-1991.

„Vitézek, mi lehet –e széles föld felett

Szebb dolog az végeknél…

Ellenség hírére, vitézeknek szíve

Gyakorta ott felbuzdul…

Emberségről példát, vitézségről formát,

Mindennek ők adnak.”

(Balassi Bálint: A végek dícsérete)

Mindennapi emberek vagyunk, képességeink többnyire átlagosak. De azért nem zárhatjuk ki teljesen, hogy bizonyos személyiségvonások szerencsés együtthatójaként egyesek az átlag fölé emelkedhetnek. Az erős hit, a cél világos ismerete, a munka szenvedélyes igenlése, a meghátrálást nem ismerő állhatatosság és felelősségtudat olyan jellemzői a személyiségnek, melyek az átlag fölé emelhetik, különössé tehetik az egyéniséget. Különös ember volt Fekete Lajos határőr alezredes is a szó legnemesebb értelmében. E méltatás szerzőjének történelemtanárként volt szerencséje megtapasztalni a benne lobogó tüzet, szenvedélyességet, azt az olthatatlan vágyat, mely űzte, hajtotta az ismeretterjesztő munkában, a határőr múlt megismertetésében, múlt-jelen-jövő összekapcsolásában. Az általa létrehozott határőr csapatmúzeumba kihelyezett történelemórák felejthetetlen élményekkel gazdagították tanárt és növendékeit egyaránt.

A Temes megyében, három nyelvi környezetben nevelkedett fiatalember 1942-ben négy társával szökött Magyarországra a háború által újra felborzolt, jogfolytonosságát és identitását kereső Erdélyből. Támasz és fillér nélkül, magára hagyatva hányódott a menekültekre váró vigasztalan magyar valóságban. De az élni akarása, a boldogulni vágyása legyűrte a nehézségeket, a visszahúzó erőket. 1943-ban sorkatonának vonult, hogy talpon maradhasson és megszabaduljon a menekült státusszal együtt járó csendőri zaklatásoktól. Nem úszta meg a háborút követő fogságot és hányattatásokat. Ennek ellenére tetszett neki a rendszeretetet, a fegyelmet követelő katonaélet. Hivatásos határőr lett. A Petőfi Akadémián nevelőtisztté képezte magát. 1949-ben alhadnagyként kezdődött el igazán a katonai pályafutása, melynek fókuszában a sorállomány erkölcsi nevelése, szakmai képzése, a határőrizet, a határterületi élet megszerettetése állt. Végig Nyírbátorban szolgált, és itt is élte le az életét.

Fokozatosan leküzdötte a magyar nyelv ismeretében és az iskolai végzettségében mutatkozó lemaradásait. Mivel a román nyelvet kiválóan beszélte, sőt felsőfokú román nyelvvizsgával rendelkezett, rövid időn belül nélkülözhetetlenné vált szinkrontolmácsként a magyar-román határterületi együttműködésben.

Megbízhatóságának köszönhetően a határőrségen kívül is számtalan országos hatóság kérte fel fordítói közreműködésre. A legmagasabb rangú állami és katonai küldöttségek, delegációk tagja volt, munkahelye a Határőr Kerülettől a Parlamenten át a Bukaresti Magyar Nagykövetségig terjedt.

A vénájában volt a szervező- és mozgósítási készség. Az „Önkéntes Határőr Község” mozgalom kezdetén (60-as évek derekán) személyesen kereste fel a települések állami és gazdasági vezetőit, valamint a falusi kultúra és tömegtájékoztatás zászlóvivő értelmiségét. Érvelt, győzködött. Személyiségének kisugárzó hatása, érveinek ereje felrázta a tétlenkedőket. Egyik címátadó ünnepség a másikat követte. És Fekete Lajos győzte energiával! Győzte a felvilágosító munkát, a mozgósítást, az ünnepségek szervezését. S ami a legfontosabb: nem csak elindította a mozgalmat, hanem szisztematikus tevékenységgel biztosította a folytonosságát, tartalmi gazdagodását és permanenciáját.

Kapcsolatteremtő képességéből, az ismeretterjesztés, a tájékoztatás iránti elkötelezettségéből egyenesen következett, hogy rendszeresen tudósította a Kelet Magyarországot, a Hajdú-Bihari Naplót és a Határőr újságot a kiemelkedő csapateseményekről: az újoncavatásokról, a katonai eskütételekről, a „Kiváló”, „Élenjáró” alegységek címátadásáról, a határterületi lakossággal való kapcsolat fontosabb eseményeiről. Színes, egyedi stílusú írásait széles tömegek olvasták, a határőröket pedig egyre nagyobb számban csábította be a könyvtárba és olvasótermekbe a kíváncsiság, várva, hogy milyen híranyag jelenik meg az életükről, tevékenységükről. Nevelő és mozgósító hatása is volt e tudósításoknak. Tartást adott az állománynak, javította a közösség egységét, fokozta a jó értelemben vett versenyszellemet.

Mi, átlagemberek életünk folyamán sok mindent teszünk: hasznos dolgokat is, felejthetőeket is. Ettől azonban még nem leszünk érdemesek arra, hogy neves személyiségek társaságában méltató sorokat írjanak rólunk. Ehhez valami többletre, valami újszerűre, valami maradandó alkotásra is szükség van. A Fekete Lajos esetében ez a többlet, ez a maradandó alkotás a határőr csapatmúzeum létrehozása volt.

A múltat felidéző gyűjtési szenvedély a zsigereiben szunnyadt. Már a 60-as évek elejétől elkezdte a tárgyi és írásos emlékek eklektikus felhalmozását. Számtalan határszéli családnak volt a vendége, az őrsöket pedig átkutatta a pincétől a padlásig. És olyan „kincsekre” talált, melyeket nem volt szabad veszendőbe hagyni. Erős elhatározás gyúlt benne, hogy ezeket összegyűjti, rendszerezi, és elérhetővé teszi a nagy nyilvánosság számára.

Módszeres múzeumalapító munkába kezdett. Levéltárakat, múzeumokat keresett fel, és ott tanulmányozta az osztályozási, rendszerezési alapelveket, s számba vette a határőrségi dokumentumokat. Végigjárta az ország valamennyi határőr múzeumát.

Megerősödött a hite, hogy ilyet ő is képes létrehozni. Autodidakta módon, kitartóan tanult, mert tudta, hogy egy személyben kell hadtörténésznek, múzeológusnak, levéltárosnak, haditérképésznek, numizmatikusnak lennie. Ezt kívánta meg a heroikus munka, amelyet elkezdett.

Mozgósította a gyűjtőmunkára a sor- és hivatásos állományt. A sorkatonáknak kedvezményeket harcolt ki, ha a volt határőr nagyszüleiktől obsitos leveleket, emblémákat, ruhadarabokat… szereztek. Felkereste az idős határvadászokat. Versenymozgalmat indított az állományon belül a tárgyi és írásos relikviák gyűjtésére. A mindenkori vezetés támogatta és nagy mozgási szabadságot biztosított számára. Voltak, akik megmosolyogták a háta mögött. De benne lobogott a tűz, és ezt észre sem vette. Egyetlen pillanatra sem csökkent az elszántsága.

És egyre gyűlt az anyag. Ezeket rendszerezni kellett, mert egy gyűjtemény önmagában nem múzeum. „Az értékeket fel kell tárni, közkinccsé kell tenni, hogy hassanak az emberekre’ – nyilatkozta Nyírbátor állami díjas múzeum igazgatója, Dr. Szalontai Barnabás. Ezt vallotta szerényen Fekete Lajos is.

Helyiségre volt szükség, ahol katalogizálva be lehetett mutatni a műtárgyakat. Fekete Lajos addig kilincselt, míg érvei meghallgatásra találtak. Aránylag nagy termet biztosítottak a múzeum számára, és készültek a vitrinek is.

A kiállítótér alkalmassá vált az összegyűlt anyagok szisztematikus elrendezésére. Kronológiailag csoportosította a határőr ruházatot, fegyvereket, hírközlő eszközöket, emblémákat, címereket, jelvényeket, írásos dokumentumokat, fényképeket, térképeket. Minden vitrin egy-egy kort, egy-egy témakört őrzött, a gyepűrendszertől a végvári harcokon és az 1848-1849 –es szabadságharcon át az 1945 utáni határőrizet feldolgozásáig. Megszerezte például a Kossuth család eredeti fényképeit. Érdekességként szolgált a gyűjteményben a 6. honvéd határvadász kötelékében működő határőr zászlóaljak, századok elhelyezkedésének, harci feladatainak szemléletes bemutatása.

A kiállított relikviák a csatolt instrukciókkal sokoldalú betekintést engedtek a Határőrség fejlődéstörténetébe.

A csapatmúzeum megnyitására 1970-ben került sor, de anyaga permanensen gazdagodott a múzeumalapító haláláig. Közben hatalmas munkával bemutatták a múzeum teljes anyagát a Debreceni Művelődési Központban is.

A múzeum „a magyar vitézség örökös dicsőítésére szolgáló kincsesház” lett, a határőr múlt őrzője, amely nevelte, tanította a határőröket, és egyben figyelmeztetett is: „Múlt nélkül nincs jövő! Aki nem tud emlékezni a múltra, arra van kárhoztatva, hogy megismételje azt” (George Santayana).

A csaknem negyedszázad alatt a sorkatonák és a tanulóifjúság ezrei tekintették meg a kiállított anyagot, erkölcsi-eszmei munícióval távozva.

A Határőrség 2007. december 31-i megszűnése, Rendőrségbe való integrálása különös hangsúlyt ad a határőrizeti értékek megőrzésének. Felértékelődik az eddig is nagyra becsült múzeumalapító munka.

1991-ben a csapatmúzeumok összevonásra kerültek, és Körmenden hozták létre a Határőrség Központi Múzeumát. A Nyírbátori Múzeum anyagának jelentős része is Körmendre került. A helyben hagyott értékekből 2000-ben a Báthori István Múzeumban egy állandó kiállítás nyílt. Ma három vitrin őrzi a múzeumban a határőrizeti relikviákat.

2006-ban a Hadtörténeti Múzeumban „A magyar határőrizet 100 éve” címmel nyílt állandó kiállítás, melynek számtalan darabja a Nyírbátori csapatmúzeumból való.

Sikeres ember volt Fekete Lajos, mert megbecsülte a környezete. Elismerték azokat az erőfeszítéseket, amelyeket a határőr történelem áthagyományozásáért tett. 1989-ben Nyírbátor város Pro Urbe díjjal tüntette ki. Egyenruháján számtalan állami és határőr kitüntetés díszelgett. Ő azonban másként értelmezte a sikert: „Az a fontos, hogy az ember képes –e önmagával elszámolni. Megtett –e mindent, amit megtehetett volna. S e tekintetben rengeteg még a dolgom. Tovább kell gyűjtenem, népszerűsítenem„ – mondta. Pedig akkor már régen nyugdíjas volt.

Szerencsés ember volt Fekete Lajos, mert munkája egybeesett szenvedélyével, lakhelye a megtalált otthonnal. Családja a béke szigete volt. 1954-ben kötött házasságának két gyermek és 5 unoka lett a gyümölcse, akikre mindig áhítattal nézett, akik az élete egyik értelmét jelentették. „Két dolog éltet igazán: a családom és a Határőrség, azon belül is a csapatmúzeum” – mondta egyszer élete alkonyán.

Mi azonban tudjuk, hogy kiváló, igazhitű, ragaszkodó barát is volt. Fekete Lajosra ma is jó szívvel emlékeznek egykori munkatársai és barátai: Seres József, a későbbi dandártábornok - igazgató, Dancs Miklós, Józsa Lajos, Dankó Lajos, és sokan mások. Seres József – az egyik legjobb barát – ma is őrzi azt a nagyon becses relikviát, melyet utolsó napjaiban adott át neki Fekete Lajos, némán, egyetlen szó nélkül, mintegy mementóul a határőr hagyományok, valamint a legérdemesebb elődök által képviselt eszmeiség és értékrendszer továbbviteleként.

A továbbiakban minden e néma közjáték erkölcsi parancsolata szerint történt…


Nyírbátor, 2009. november 11.


Vincze István alezredes
nyugalmazott határőrségi osztályvezető